Novella

Meg is érkezett az első novella Valentina Shepherdtől. Olvassátok el, és komizzatok. :)

 The Last Letter

   Visszagondolva nem is értem mire számítottam. Talán azt vártam, hogy ott hagyja őt? Miért tette volna? Talán miattam? Nem. Mindig is tudtam, hogy tiszta szívből szereti. Tisztában voltam vele, hogy a végsőkig elmegy érte. Elég volt a szemébe nézni, és megtudtad állapítani, ragyog a boldogságtól. Miközben engem felemészt egy érzés. Egy olyan érzés, ami nem szabadott volna, hogy megjelenjen. Nem vette észre soha. Nem tűnt fel neki soha. Nem látta a pillantásomban a ragyogást, valahányszor együtt voltunk. Csak egy voltam a rengeteg barátja közül. Meg sem érdemeltem, hogy akár egy szemernyit is kedveljen.

   Rossz érzés kerített magába, amikor elmondta, mi történt. Ő majd kicsattant az örömtől, én majd belehaltam a fájdalomba. Még ha fizikai fájdalom lett volna… Furcsa, de lehet, hogy így kellett, hogy történjen. Ő és a lány élik tovább a közös életük, én pedig maradok a porban, egyedül, abban reménykedve, hogy valaki felkapar a földről.

   Mikor kijelentette, hogy megkérte a kezét, szívem vadul kezdett zakatolni. Tudom, önző dolog, de abban bíztam, úgy fejezi mondandóját, hogy kosarat kapott. Abban reménykedtem, hogy végre felnyílik a szeme. Hogy meglátja a nyilvánvalót. Nem ez történt. Hatalmas mosollyal magyarázta, ahogyan megtervezte a leánykérést, hogy rengeteg idejébe került az előkészületek, és hogy a lány mennyire boldog volt, amikor az ujjára húzta a gyűrűt. Aztán előkapta a telefonját, és mutatott néhány képet. A szívem hasadt szét, de mégis tűrnöm kellett. Nem borulhattam ki egyszerűen ott, előtte. Nem ordíthattam a szemébe a fájó igazságot. Nem tehettem tönkre mindent.

   Míg az Ő mosolya őszinte volt, az enyém egy elfuserált kamu vigyor. Nem tudtam sokáig játszani a szerepem, egy átlátszó ürüggyel próbáltam lerázni. Nehezen ugyan, de elhitte, hogy a tisztítóban felejtettem a ruhákat, ezért kell úgy rohannom. Köztudott, hogy otthon mosok, ezért is furcsállta az egészet. Életemben először hazudtam Neki. Sosem voltam képes ilyet tenni Vele, viszont most rávitt a kényszer. Undorodom magamtól, amiért ilyesmire vetemedtem. Ez nem én vagyok!

   Az utcákat elképesztő sebességgel szántottam végig, könnyeim időközben utat törtek maguknak. Hiába próbáltam erőszakosan elfojtani őket, elég volt, hogy az első kigördüljön. Azonnal követte vagy száz. Hangosan csattant a bejárati ajtó, miután magam után rántottam. A lábbelim lerúgtam, a cuccaim a kanapéra hajítottam. Nem érdekelt semmi, csupán enyhíteni akartam a fájdalmam. Egy kis időre feledni akartam mindent.

   A fürdőbe trappoltam, a szekrényből kirángattam a gyógyszeres ládikát. Időközben megengedtem a csapot, hogy mire végeztem, le tudjak fürödni. A mosdó melletti pultra helyeztem a dobozt, majd szinte minden fajta orvosságból bevettem egyet. Fogalmam sincs, mi üthetett belém. Volt közötte fájdalomcsillapító, véralvadásgátló, nyugtató, és vagy ezerféle más. Lemostam a kesernyés ízt egy pohár vízzel, majd ismét a nappaliba csörtettem.

   Már tudtam mit fogok tenni. Eldöntöttem. Gyáva módon megfutamodok. Egy üres papírlappal és egy tollal a kezemben huppantam le a földre a dohányzóasztal mellé. Azonnal körmölni kezdtem, gondosan figyelve minden egyes szavamra. Leírtam benne mindent. Tisztában voltam azzal, hogy valószínű sosem olvassa, de jó érzés volt kiadni magamból. Elmondtam, mennyire rosszul éreztem magam, ahányszor belegondoltam abba, hogy barátnője van. Mennyiszer ücsörögtem a tévé előtt egy doboz zsepi társaságában, romantikus filmeket bámulva, miközben arra gondoltam, milyen remek lenne, ha a mi történetünk is boldogan végződne. Hányszor gondolkodtam el a jövőn, ahogyan az unokáinkkal a térdünkön ülünk a hintaszékben, és elmeséljük, miként jöttünk össze. Hogy milyen szomorú voltam, valahányszor egy felejthetetlen álom után fel kellett ébrednem, és rájönni, a rideg valóságban nem vagyunk együtt. Végül pedig megemlítettem,miért cselekedem úgy, ahogy. Egy utolsó mondatba még belefoglaltam, hogy ne hibáztassa önmagát, nem tehet róla, és hogy sok boldogságot kívánok. Majd egy gyors mozdulattal kettőbe hajtottam a lapot, és egy borítékba süllyesztettem, aminek a tetejére hatalmas betűkkel véstem rá az Ő nevét. A levelet az asztalon elhelyezett vázának döntöttem, úgy, hogy az szembe nézzen a bejárati ajtóval.

   Miután itt végeztem, visszasiettem a fürdőszobába, és elzártam a vizet. Megszabadultam a koszos gúnyáimtól, csupán a fehérneműt hagytam magamon. Mielőtt azonban belesüllyedtem volna a forró fürdőbe, egy öntapadós lapocskát ragasztottam a csempére, amin már rajta volt a szöveg. Még az imént írtam rá, a nappaliban.

    Fájó végtagjaim örömmel vették tudomásul, hogy megmártózom, és jóleső sóhaj bukott ki a számon, amikor sikerült teljesen ellazulnom. Viszont részben volt csak ez a tervem. Amint sikerült megnyugodnom - nem tudom, hogy ez a rengeteg gyógyszernek, vagy a meleg víznek volt-e köszönhető - , az ujjam a kád szélére tett pengére helyeztem. Mivel a sima felülettől nem tudtam megemelni, lecsúsztattam a tenyerembe. Egy ideig csak csendben néztem az éles lemezt, és erősen vacilláltam, hogy végül megtegyem-e. De ekkor eszembe villant egy mondat : "Törődj bele, kislány, Ő már sosem lesz a tiéd!"

   A belső hang megrémisztett, viszont tisztában voltam vele, igaza van. Gondolkodás nélkül kaptam ismét kezembe a zsilettet, majd a bal csuklómhoz emeltem. A szemem erőszakosan szorítottam össze, miközben a bőrömbe vájtam a tárgyat, és éreztem, ahogyan kibuggyan a vérem. Amikor ismét felpattant a szemhéjam, félve néztem, ahogy a vörös folyadék megállás nélkül csurog végig a kezemen, majd a tiszta vízbe csöppen. Ezt a mozdulatot többször is elvégeztem, mindaddig amíg szédülni nem kezdtem. A körülöttem hullámzó enyhén pirossá változott tengert figyeltem. Egyre bonyolultabb műveletnek tűnt a pislogás, de még elég erőt vettem magamon, és a csempére ragasztott cetlire pillantottam, amely írott betűkkel hirdette: "Sajnálom, hogy nem voltam elég jó számodra!"

   Már nem bántam, hogy megtettem. Odakintről zajok szűrődtek be, de teljesen összemosódtak. Olyan volt, mintha a nevemet kiabálták volna, viszont kilométerekről. Agyamban úrrá lett a káosz, nem tudtam józanon gondolkodni, mindaddig, amíg ki nem csapódott az ajtó, és egy aggódó, barna szempárba nem ütköztem. Láttam, ahogyan a fiú ajka mozog, de nem hallottam, mit mond. Viszont éreztem, ahogy a pulzusom egyre lassabb, így mosolyogva mértem végig utoljára Őt.

   - Szeretlek! - suttogtam, szinte csak magamnak, majd a fejem mázsás súlyként dőlt a kemény kád szélének. Érzékeltem még hangokat, kétségbeesett zokogásokat, erőszakos rángatást a karomnál, de már nem érdekelt. Biztos úton haladtam egy jobb élet reményében tovább, egy olyan helyre, amely tele van boldogsággal. Méghozzá a Mennyországba.