Novella#3

Író: Cher Brooks
Cím: You know what to do

You know what to do

„Az anyák és apák egy életre nyomot hagynak bennünk, és nem számít, hogy egész életünkben voltak velünk, vagy csak egy napig.”

Nem sokan szeretnek beszélni egy szeretjük elvesztéséről. No persze én sem lelem benne kedvemet, de én egy olyas valakitől váltam meg, akinek szeretete azt hiszem, körbe ölelné a Föld összes élőlényét. Visszaemlékszem még azokra az időkre. Valamikor 2017 tavaszán, és folyamatosan történt mindez...

Nagyon kicsi lehettem, de minden egyes érintésre és szóra emlékszem. A szavaimat Neked intézem, Drága Édesapám!

Amikor legelőször letettél a kiságyamba, majd lekapcsoltad a villanyt, s azzal ki is léptél a szobámból egy jó éjt puszi után, biztonságban hagytál az éjjelre. Rengeteg kislány, csupán ezektől az apró dolgoktól függ, mint ezek.

Aztán, amikor másnap reggel kedvesen rám mosolyogtál, s azt mondtad „Jó Reggelt, Kicsim!” Bebújtál mellém, s együtt néztünk valami eszelős mesefilmet. Tudod, vicces, mert most már felnőttem, és tudom, hogy igazából sosem érdekelt Téged annyira egyik rajzfilm sem, mint én. Mindig engem néztél, s valójában úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Reklám szünetben mindig a szempilláim játszottak a tieddel, s jó volt. Tetszettek ezek az apró kis dolgok. Mert sokat jelentettek.

Amikor megmostad a fogaimat, én mulatságból rengetegszer nyeltem le a zöld sárkányos fogkrémet, s csendesen hagytam, hogy leszidj. Tanultam tőled. A copfom kifésülése kis gondokat okozott neked, amiért az állandóan hullámos hajam folyton beleakadt a kefébe.

Mindig elvittél mindenhová. Nagyon szerettél engem. Teljes szívedből. Ilyen pillanat volt az is, amikor az ovi kapuján beengedtél, s mintha egy lelassított film lenne: A gyerekek mind rohannak be, hogy üdvözöljék társaikat, én csak lassan mentem. Tudtam, hogy ott állsz a fehér vaskapuban és nézel. Engem. Akaratlanul is megfordultam olyankor. Te ott voltál. Mindig ott voltál, mikor visszanéztem.

Később pedig nálam is előjöttek azok a fránya rémálmok. Párszor már inkább velem aludtál, az én piros falas szobámban. Nem az ágyamban, hanem Micimackó ölében. Tudod, abban a hatalmas plüssben. Igen… még mindig meg van. Sajnos az illata már elveszett, de a fejemben megmaradtak a képek. Sírva keltem föl, s azzal vigasztaltál, hogy az ijesztő dolgok, mind jóvá válnak majd. Sajnos, ez az egy dolog nem jött be. Ezért inkább apró mosollyal a szádon följebb ültél, óvatosan átöleltél, majd megfogtad a kezemet, s énekelni kezdtél. Akármennyi év eltelhet. Én arra a dalra biztosan emlékezni fogok. Az volt a mi dalunk. Azt hiszem, mindig halkan kezdted:

Hernyó a fán.

Vajon, hogy gondolod, ki leszel?

Nem mehetsz messze, de mindig álmodhatsz.

Kívánj lehetségeset és lehetségesebbet

Ne aggódj, kapaszkodj erősen.

Ígérem, eljön egy nap: Pillangó, szállj el.

Erre a napra vártál: Vidd el az álmaid, s mindet váltsd valóra.

Tudod, mit kell tenned.

Valóban volt benne pár olyan rész, amelyet nemhogy egy-két évesen nem értettem, de még most sem annyira világos. Viszont azt tudom, hogy mit akartál üzenni nekem a daloddal.

Aztán… Aztán eljött az, hogy előálltam neked egy kérdéssel. Igen, még most is emlékszem az arckifejezésedre é arra, ahogy a mosogató csapját elzárod, a tányért pedig leteszed a csurgatóra. Nem tudtam mi történt veled oly’ hirtelen: Szavak nélkül arrébb sétáltál, majd leültél egy székre, s kezeidbe temetted arcodat. Mikor felnéztél, mélyeket lélegeztél, s láttam, ahogy szomorúan csillog a szemed. Mintha sírtál volna. Én pedig csak álltam ott előtted erőtlenül, kicsin és törékenyen.

„Hogy hol van anya?” – hangzott tőled a kérdésem újra, s így visszagondolva a történtekre, azt hiszem mindent megbántam. Megbántam, hogy ha valaha is rosszul viselkedtem veled. Megbántam, ha valaha ellentmondtam neked. Ha valamikor „kihúztam a gyufát”. Némán csak bólintottam feléd, mire te fölemeltél, s az öledbe ültettél.

-Tudod… anya most nincs itt – mondtad, mire tudom, hogy elkerekedtek a szemeim. – És már nem is lesz – suttogtad nagyon halkan, mire, ha lehet, még jobban elkerekedtek a szemeim, s azt hitted nem hallom, hát mégis. Nagyot néztél, amikor kicsúsztam kezeid közül, s hangosan berohantam a szobámba. Az ajtót becsaptam erősen. Pont úgy éreztem, mint az ajtó: Fájt és úgy éreztem eltörök azonnal. Bár mennyire is kicsi voltam, azért el tudtam képzelni, hogy mit jelent az, hogy soha. Aztán így teltek a napok. De miért is beszéljek neked erről? Hiszen, tudod mi történt: szótál, hisztiztem, szóltál, sírtam. Minek is ezt ecsetelgetni?

Végül is eltelt egy negyed év, kicsit felnőttem. (Na persze! Még most is gyereknek érzem magamat) Egyre jobban értékeltem a dolgokat. Amikor átjöttek hozzánk a barátaid, ők is megjegyezték, hogy „Korán érő személyiség vagyok” meg „Hamar benőtt a feje lágya” és hasonlók. Ilyenkor titokban úgy gondoltam, ezek valahonnan az őskorból jöhettek, mert csak az idős emberek használtak ilyen kifejezéseket. Bár a barátaid is ugyan annyi idősek voltak, mint te.

És a legnehezebb, hogy mindent egyedül kellett csinálnod: Életet és otthont teremteni. Most már átérzem és tudom, hogy ez volt a leg rosszabb, legerősebb és legnehezebb feladat. Annyira, amennyire csak lehetett. Jaj, már sírok is…

Végül egy évvel később otthagytál a nagyiéknál és a nővérednél, mert volt valamilyen elfoglaltságod. Megígérted, hogy hívni fogod őket, s a telefonjukon keresztül majd szólsz pár szót hozzám is. Sajnos mikor nem érkezett hívás, akkor már tudtam, hogy többet nem fogsz hívni. Éreztem, hogy valami baj lehetett. Reggel mindenki búskomor arccal ült a konyhában, én pedig a nagy plüssömmel sétáltam a székhez, s felültem rá. A nővéred kent nekem egy vajas kenyeret, amire tett két szalámit és vágott hozzá paradicsomot. Egész nap kedvesek voltak velem és nagyon szeretgettek. Mikor rákérdeztem, hol vagy, mert megelégeltem a sok némaságot, csak ennyit bökött ki a nagyi: Egyszer úgyis meg kell tudnia. Igazából, most már ezt is bánom. Mert hallottam sok hírt, meg rengeteg rossz esetet, és Te is kifogtad a legnépszerűbb baleseti kategóriát: autóbalesetet szenvedtél valahol az autópályán. A fehér Audidba belerohant egy kamion. Senki sem élte túl az ütközést. Aztán miután ezt megtudtam, sorjában gördültek le arcomon a könnycseppek és nem akartam elhinni azt, amit hallok. Egyszerűen nem voltam képes befogadni azt az információt, hogy elveszítettelek. Téged is. Tudod, egy hétig nem jöttem ki a nagyiéknál számomra fenntartott szobából: nem ettem és nem ittam semmit. Csak sírtam. De azt, rengeteget. Magamtól jöttem rá, hogy mit jelentett mikor azt mondtad, „és már nem is lesz”. Anyát is így veszíthettem el. Talán a születésem után azonnal, mert nem tudom hogyan nézett ki, milyen színű haja volt, milyen természetű és… és egyáltalán. Nem tudtam átélni milyen lehet egy beszélgetés az anyukámmal. Közben az oviban és később az iskola első osztályaiban is rengeteget beszéltek a szüleikről. Én mindig csak csöndben, valahol a sarokban meghúzódva hallgattam őket, hogy boldogan mesélnek. Nem találtam a helyemet a világban. Rengetegszer bántottak engem és nem tudtam odamenni hozzád. Mindig, mikor beértem az iskola kapuján eszembe jutott a lassított film, a fehér kapu és te. Már nem álltál ott engem nézve. Már nem mondhattad nekem, hogy kis hernyó  Már nem énekelhetted nekem többet a dalt. Viszont az utolsó sorok örökre mély nyomot hagytak: „Tudod, mit kell tenned”

Ilyen emlékekkel sétálok ki most is a temetőből hozzád imádkozva, mert pontosan ezen a napon mentél el, és… és megláthattam az Ő sírját is. Egymás mellett vagytok, s a dátumokat leolvasva világos lett előttem minden: Egy igazi szerelemgyerek voltam. Anya, Apa, megígérem, minden este gyújtok értetek egy gyertyát, s soha nem feledkezem meg rólatok. Mert Anya, te vagy az, akit bár nem ismertem, mégis szerettem. Te pedig, Apa, Köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy megtudtam rólad ki voltál és mit csináltál. Megtudtam rólatok mindent. Úgyhogy büszke vagyok Harry Styles, hogy te lehetsz az én apukám.